4. fejezet: Shinya pov

Átkozott próba, átkozott Kyo, átkozott világ, átkozott Kyo. Mért minden velem történik meg? Mikor kezdtem jól érezni magam. Erre tessék Kyo elkezd csesztetni, hogy milyen édes kis ukés fejem van. Elegem van! Én férfi vagyok! Nem pedig uke. Vááá. Dühödten vágom be magam utána következő ajtót is. Már lent vagyok az ebédlőben. Pár igen kíváncsi tekintetet vonzok magamhoz mérges kirohanásommal, de most ez sem érdekel.

-Mi baj Shinya cica – kérdi kéjes hangon, perverz vigyorral a képén Reita.

Na már csak ez hiányzott nem elég, hogy Kyo ilyen bunkó, még idejön ez is és adja nekem a menő gyereket. Elegem van.

-Kopj le Rei-chan – vágok vissza. Kicsit elsápad.

Kérek valami gyümölcsöt. Amint meg kapom, mennék is kifele, de meg jelenik Kyo.

-Ne kezd megint – emelem fel a kezem és megint elönt a düh.

-Csak bocsi – motyogja.

Na ez meg döbbent nem szokott csak úgy bocsánatot kérni semmiért.

-Kyo, nem vagy beteg? – teszem a homlokára a kezem. De nem, a testhőmérséklete tökéletes.

-Nem – morran és lecsapja a kezem magáról.

-Jó – bólintok és körbe nézek. Bár ne tenném. Mindenki minket bámul. Remek, megint új pletykák fognak szárnyra kapni. Megint elfut a méreg.

-Visszajössz? – ráz fel gondolataimból Kyo. Csak bólintok. Kifele menet még látom, hogy Reita bandája tátott szájal bámulnak minket, amint Kyo kinyitja nekem az ajtót és előzékenyen előre enged.

Visszamegyünk a próbára. Die a telefonján prünytyög mint mostanában általában mikor találkozom vele valószínűleg szerzet valakit. De mit is csodálkozom rajta? Kyo is azért ilyen feszült.

-Szerez be egy háziállatot, akkor sokkal jobban fogod magad érezni. Nekem is ott van Miyu-chan és olyan jó érzés haza menni. Mikro üdvözöl, nagyon boldog vagyok. Lehet neked is kéne valaki, aki vár haza.

-Na persze – szusszan egy mélyet és folytatjuk a próbát.

Végre egy szünetet iktatunk be. Nem mintha nagyon pihenni szeretnék, de éhes is vagyok meg egyéb dolgaim is akadnának. Kimegyek a teremből. De mielőtt eljuthatnék a mosdóba, valaki elhasal előttem. Ijedten nézek le.

-Jól vagy – nyúlok utána.

-Persze – motyogja és továbbra se fogja fel, hogy mi van. Csak a papírt szorongatja a kezében. Aztán nagy nehezen fel néz rám. Ködös a tekintete.

-Biztos jól vagy – támogatom el a falig.

-Persze – lecsúszik a fal tövébe.

-Hol a próbatermed?

-Nem tudom – tollat vesz elő, írogat valamit a papírra.

-Egy kicsit ide adod a telefonod? – nézek rá. Remélem elég kába ahhoz, hogy oda adja.

-Persze – azzal a kezembe nyomja a készüléket. Remek. Tényleg nagyon komás. Felhívom az első számot, amit gyors tárcsázóra rakott.

-Ruki hol vagy? – kiált bele egy igen kétségbe esett hang.

-Bocsi nem Ruki vagyok, hanem Shinya a barátod itt van a PSC épületében a 14.-en. Érte tudnál jönni?

-Persze csak két emelettel lejjebb vagyok – azzal bontja a vonalat.

Hallom a liftet lemenni majd pár perc múlva nyílik is. Egy fekete hajú srác rohan felénk mögötte Reita baktat.

-Szóval ide tűntél – térdel le barátja mellé.

Reita zsebre vágott kézzel áll be mellém.

-Az énekesetek? – kérdem csak úgy mellesleg.

-Az – von vállat. De érdektelen tud lenni. Bezzeg mikor Kyoval történik valami, mi mind izgulunk.

-Tényleg, van most valakid? – kérdi hirtelen Rei. Döbbenten nézek rá. Ez most, hogy jön ide? Hisz épp az énekesét kell fel szedni a földről.

-Nincs – kerek szemeket meresztgetek rá. – Mi közöd hozzá?

-Semmi – von vállat, majd segít a csapatársának fel mosni Rukit a padlóról.

-Kai ne a telefonoddal szórakozz – pirit rá a másikra.

-Nem az enyém, hanem Rukié.

Még hallom, hogy az énekes motyog valamit.

Nem tudok a helyzettel mit kezdeni így inkább tovább lépek felette.

-Ja kösz – szól még ki a csukódni készülő liftből Reita. Csak intek hogy semmiség.

A próbának végre vége. Kimegyek a parkolóba, amikor is a dél körül látott trióval találkozom.

-Ruki, kérlek, így nem vezethetsz haza! – rimánkodik a kis fekete hajú.

-A halál istene hív engem. A halál istene énekli az utolsó dalt. – suttogja. Ezt is csak azért hallom, mert mellettük megyek el. Döbbenten kapom oda a fejem, ezt a számot ismerem.

-Mi van Shinya cica? – kérdi Reita. Csak a szememet forgatom meg és megyek a saját kocsimhoz.

De sajnos kiállni nem tudok, mert pont előttem szenvednek azzal az énekessel. Remek. Sóhajtva várom a folytatást. Persze semmi nem úgy megy ahogy én tervezem.

-Elviszel? – nyitja ki az anyós ülést Ruki.

-Hova? – tűröm, hogy beüljön.

-Bocsi – jelenik meg Reita – De egyszerűen ma nem lehet vele bírni.

-Nem baj titeket is haza fuvarozzalak? – kérdem kedvesen mosolyogva. Csak döbbenten bólintanak. Legalább nem egyedül kell elindulnom. Beszállnak.

-Hova?

Megadják a címeket én pedig a legközelebbit választom.

A hátsó ülésen folyik a vita Ruki pedig kifele bámul.

-Ano… - fordul felém a kis énekes – Te most együtt vagy Kyoval?

Meg lepetten fordulok felé.

-Micsoda? – préselem ki magamból.

-Kyo a szeretőd, ha így jobban tetszik – von vállat.

-Nem – felnevetek – Kösz abból nem kérek.

Persze csak furcsa pillantásokat kapok válaszul, de most nem fogom ecsetelni Chibink nemi életét. Azt szeretném, ha meg maradna bandán belül. Így is sok ideget meg borzongatott már vele. Nem kell…

-Mért nem a szeretőd? – kérdi hirtelen hátulról Reita.

-Mert a drága Chibinek jó négy éve nincs rendes kapcsolata – vonok vállat. Na ezt azért mindenki tudhatja elvégre a fél PSC már volt az ágyában. Vagy épp Kyo volt más ágyában, de ez lényegen nem változtat.

-Attól még lehet a szeretőd – erősködik a kis fekete hajú.

-Hogy is hívnak? – kérdezem mosolyogva.

-Kai.

-Kai-kun, azért mert egy bandában játszunk és ö a front ember, nem fogok kikezdeni vele – mosolyom továbbra is fent van de ez csak a művi fajtából való – És jelenleg senki nincs, aki meg dobogtatná a szívem, kivéve persze Miyu-chant, aki most is otthon vár.

Megérkezünk az első címhez.

-Jó éjszakát – köszön el Kai – Köszönöm a fuvart – hajt fejet nekem is.

Már csak ketten vannak és lényegesebben csendesebben telik az idő. Reita a telefonját nyomkodja, Ruki pedig az ablakon való kibámulás rekordját akarja meg dönteni.

-Megérkeztünk – állok meg a következő címnél.

-Kösz hogy haza hoztál – szál ki Reita.

-Máskor ne használjatok Taxinak – nézek még rá szúrósan.

-Aoi és Ruru leléptek – von vállat.

-Na persze – horkan fel Ruki.

-Jó ét – köszön Reita, már megy is a házhoz.

-Mért jön össze mindenkinek? – fakad ki hirtelen Ruki mellettem.

-Mire gondolsz? – sóhajtok. Tehát még a nyomorát is meg hallgathatom. Bár nem mintha olyan nagy baj lenne csak valahogy ma még nekem is nyomott a hangulatom.

-Nem véletlenül maradtunk ott kocsi nélkül – fortyan fel – Aoi lelépet Ruruval mert, hogy nekik most sürgős dugni valójuk van. Persze az nem fontos, hogy a próba még folyt, ők leléptek ez nem lenne elég, de este már nem vezethetek. És Kai is meg Rei is ittak már.

Leparkolok a háza előtt.

-Akkor mára haza vagy hozva – mosolygok rá.

Döbbenten néz rám.

-Már meg érkeztünk? – pislog körbe.

-Kevesen vannak ilyenkor már az utakon – bólintok.

Összeszedi magát és kiszáll, de még vissza hajol.

-Kösz a fuvart – mosolyog.

Csak legyintek.

Otthon Miyu-chan kitörő örömmel fogad.

Újabb napok peregnek le az idő tengerén én pedig csak játszom.

Annyira élvezet a doboknál ülni és játszani mindent bele adni. Kyo ma nagyon furcsa mintha valami nem lenne rendben otthon. Nem kérdezek rá mert akkor mindent tagadna. Kao meg unja ezt és haza parancsol mindenkit.

A parkolóban már alig van pár autó, de szerencsétlenségemre az enyémnél áll valaki.

Felismerem benne múltkori utasaim egyikét.

-Ruki? – nézek rá.

-Szia – kicsit feszeng – Öm… nagy gond lenne, ha haza vinnél megint?

Látom rajta, hogy nem szeret kérni. Ö is inkább a parancsolóbb típusból van, mint Kaoru.

-Nem – nyitom ki neki az ajtót. – Cím?

Megadja, már megyünk is. Pont útba esik haza felé oké pár utcával arrébb kell menni, de az már nem számít időben.

-Mért mindig velem történik ez? – motyogja. Mivel az ablakon bámul kifele, úgy döntök ezt nem hallottam.

Megérkezünk és nagyon lassan szál csak ki. Elgondolkodva nézek távolodó alakja után, amint a bejárat felé tart. A járása, mintha kissé bizonytalan lenne.

Az elmúlt egy hétben valahogy állandósult, hogy Ruki vár a parkolóban. Haza viszem, néha elsegítem a kapuig, valamiért nem szeret már alkonyatkor mászkálni éjszaka meg aztán végképp. Az első pár alkalom után már beszélgetünk is. Elmeséli menyire pipa a bandájára. Meg persze előkerül Reita perverz beszólásai, amihez nekem is van pár hozzáfűzni valóm. Aztán néha én is mérgesebben szállok be, de mikor kirakom a háza előtt mindig mintha jobb lenne a kedvem.

Ma kivételesen nem morog, hanem azt ecseteli, hogy menyire szeret énekelni. Csak mosolyogni tudok rajta hisz én is imádok dobolni.

-Te mit is csinálsz? – kérdezi hirtelen.

-Találd ki – kuncogok.

-Gitár? – nemet intek – A hangodból ítélve nem lehet, hogy énekes legyél, esetleg Basszusgitár? Hisz jóban vagy Reitával.

Na erre fel prüszkölök. Még hogy én jóban vagyok Reitával. Ez az év vicce.

-Nem nyert.

-Ne hogy dobos legyél – rázza meg a fejét – Ahhoz nagyon vékony vagy.

-Pedig a dob a mindenem – bólintok és elmélázva gondolok vissza a mai napra. Végtére is a felvétel jól sikerült a srácok is meg voltak elégedve és most, hogy így bele gondolok Kyo mintha egy nagyon aprót nyugodtabb lenne. De ma úgy el rohant mintha valami halaszthatatlan dolga akadt volna, holnap meg nem kell bemenni és még csak nem is tud róla. Uh fel kell hívnom, hogy ne kapjon agyvérzést.

-Bejössz egy kávéra? – kérdezi hirtelen Ruki.

-Nem iszom kávét, köszönöm – mosolygok rá.

Csak hökkenten néz rám.

-Akkor teára – von vállat.

-Azt elfogadom – bólintok. Kiszállok és követem.

Már nem ismeretlen az út az ajtóig bár még nem engedett.

Teljes a káosz. Csodálkozva nézek körbe.

-Bocs a rumliért napok óta nem alszom jól.

-Nekem általában segíteni szokott egy nyugtató fürdő.

-Próbáltam, akkor meg a csönd zavart.

Leülök a konyhaasztalhoz, míg Ruki feltette a vizet forrni.

-A konyha meglepően tiszta - jegyzem meg. -Sehol sincsenek mosatlanok.

-Nem szoktam főzni - támaszkodik neki a pultnak, egyenesen szembe állva velem.

-Egyébként Reita egyáltalán nem a barátom – terelem a témát.

-Akkor mid? Hisz nagyon jól kijöttök egymással.

-Na persze – megint csak elkapnak a múlt emlékei – Volt egy fotózás kivételesen bent a cégnél. Ki kellet rohanom valamiért, már nem is tudom miért. De sikeresen neki mentem valakinek. Persze rögtön lánynak nézet. Akkori kinézetemet tekintve nem is csodálom de kicsit fájt azért. Így ismerkedtünk meg. Aztán többször találkoztunk. Segítettem neki mikor kiakadt valami miatt. Végül a cukkolás maradt meg. Fő a víz – mutatok a teáskannára. Ruki zavartan pislog párat.

-Oh – nyögi és készíti a teát.

-Reita érdekes egyén – motyogja miközben helyet foglal.

-Az – bólintok.

-Egyszer azzal jön, hogy de formás a fenekem, másszor meg azzal, hogy mi a fenéért nem vagyok képes kis nyugalmat találni.

-Ha a csendes lazító fürdő nem jött be mért nem próbálsz egy kis zenét is becsempészni olyan halkat, hogy alig halljad. De ott duruzsoljon. A különböző fürdősókat is ajánlom.

-Lehet kipróbálom – von vállat.

-Ha gondolod, holnap elmehetünk venni néhányat, hogy kipróbáld, nekem szünnapot adtak.

-Nekem van próba.

-Ha gondolod utána elmehetek érted, nagyon ramatyul festesz.

-Kösz – mérgesen néz rám.

-Sajnálom – biccentek felé és belekortyolok a teámba – Oh – csodálkozom el. – Ez finom – ízlelem tovább a gyümölcsök aromáját.

-Ez legalább megy – morogja.

-Nem csak ez - csóválom meg a fejem, és egyenesen a szemébe nézek. - Különleges énekes is vagy... persze nem olyan jó, mint Kyo - jegyzem meg halkan. - Azért mégis csak a banda az első. - mosolyodom el. - A halál istene hív engem, a halál istene énekli az utolsó dalt... hogy folytatódik a dalszöveg? - könyökölök az asztalra, és támasztom meg a fejem.

-Az ember letérdel a sárban, és néz "döglött hal szemekkel" - mondja, és leül velem szembe. - Mint egy megformálatlan és undorító esdeklés. Nem tud mentsvárat teremteni a pokolban.  Csak eddig van meg.

-A halál istene... ki ő?

-Most megfogtál - mosolyog rám. - Még nem tudom, hogy lesz tovább.

-Elénekled majd nekem? - kérdem.

-Miért? Gyakori vendég akarsz nálam lenni, míg kész nem lesz?

-Meglehet. Ha továbbra is taxinak használsz…

-Kérlek – sóhajt és meg masszírozza a halántékát.

-Kössünk egy megállapodást! Vállalom a taxi szerepét, cserébe... Cserébe mondjuk, akkor jöhetek ide, amikor csak akarok, természetesen, amikor itthon vagy.

-Benne vagyok!

Ebben maradunk és végül a második tea után haza indulok.

Kyot reggel sikeresen felébresztem, hogy még véletlenül se menjen be. Hiába szeretném meg tudni milyen kis kedvence van. Nem engedi leráz azzal, hogy még nem szokta meg. Elhiszem, hogy nehéz lehet Kyot meg szokni. Még néha az én birkatürelmem is kikezdi.

Egy kicsit Miyuzok, hogy ne érezze magát egyedül meg fürdetem. Játszunk és végül úgy döntök itt az ideje bemenni a PSC-hez.

-Ne haragudj Miyu-chan, de most úgy érzem, tudok segíteni valakinek.

Kicsit szomorú, hogy itthon hagyom, de majd kárpitlom valamivel.

A parkolóban állva már csak azon lamentálok, hogy fel menjek vagy sem.

Fel megyek. Már alig vannak bent. Ruki ennyire munka mániás? Ha jól emlékszem Reita néha panaszkodott ilyenre főleg mikor meg próbált összejönni valakivel.

A próba terem előtt várok egy picit hang nem szűrődik ki. Lehet hogy már elmentek. Oh mért nem kértem el a telefon számát?

-Shinya? – halom meg a nevem. De meg fordulni nincs időm, mert valaki belök az éppen nyíló ajtón.

-Ruru mi a jó büdös francot csinálsz? – hallok egy igen dühös kiáltást magam alól.

-Ruki? – nézek végre magam alá.

Sikerült el hasalnom és magammal sodornom valakit. Jelenleg a próbaterem földjéhez szegezve őt.

-Bocsánat – kecmergek fel Rukiról. Az énekes még üvölt egy versztát az atrocitás okozójával név szerint Uruhával.

-Akkor mehetünk? – nézek a vörös fejel fújtató énekesre.

-Mi? – fordul hozzám döbbenten.

-Úgy volt megbeszélve, hogy ma ellazítalak – felelem mintha mi se lenen természetesebb.

-Vidd minél gyorsabban – fogja könyörgőre Reita.

-Viszem is – mosolygok rájuk, erre döbbenten néznek vissza. – Gyerünk Ruki, menjünk, különben bezár a bazár – azzal már megyek is.

-Hé várj meg! – kiált utánam.

Csak a kocsinál ér utol.

-Nagyon görcsös vagy Ruki – sóhajtok és kinyitom neki az ajtót. Beszáll, de nem szól semmit.

Vásárlás közben csak néha szólunk egymáshoz. Persze a választás nehéz volt csak egy kicsit válogatós. De persze ez nem probléma, csak tudjon választani is.

Végül a döntésképtelenség győz és többet szeretne kipróbálni.

-Akkor most már csak az hiányzik, hogy ki is próbáld – ülünk vissza a kocsiba.

Elfuvarozom hazáig.

-Akkor segítesz? – néz rám nagy szemekkel. Tisztára mintha Miyut látnám.

-Persze.

Bevisszük új szerzeményeit a fürdőbe.

-Válogass zenét – bök a hifire.

-Klasszikus? – nézek végig a polcon lévő CD halmokon. Végül csak találok nyugtató zenét látszik, hogy nem sűrűn használja vagy inkább sose hallgatta, még a csomagolás is rajta van.

Beügyeskedem a lejátszóba és elindítom fel csendül a hegedű és a nagybőgő kellemes dallama.

Bekukkantok a fürdőbe Ruki már csak egy száll boxerben vizslatja az egyre telő kádat.

Kiveszem a kezében lévő sót. Meg szagolom.

-Nem, ez most nem jó – a zacskóból előveszek egy másikat. – Neked most lazítás kell.

Bele öntök némi sót a vízbe és meg keverem.

-Gyerünk – intek neki. Nem veszi a lapot csak áll és bámul rám. Visszafordulok a vízhez. Hőmérséklet optimális, a só mennyisége is eléggé habzik is.

-Mire vársz még? – kérdezem és tüntetően el fordulok tőle. Hallom ahogy bele mászik a vízbe. A zene is kicsit erősödik.

-Kicsit meleg – motyogja.

-Az nem baj, most csak figyelj a zenére – kérem, elhelyezkedem az oda készített kis széken. Hátra döntöm a fejét. Le hunja a szemét. Óvatosan masszírozni kezdem a homlokát, arcát. Áttérek a nyakára vállára. Benedvesítem az ujjaimat és vissza. A hab már múlik mikor feltűnik az alany elaludt.

-Ruki, ne aludj – ébresztgettem.

-Mi? – nyámmogja.

-Elaludtál a kárban.

-Mi? – kipattannak a szemei és azonnal fel ül – Menyit aludtam? Oh el fogok késni!

-Nyugalom – húzom vissza. Vonakodva nyúlik el újra a kádban.

-Menyi az idő?

-Csak pár percet aludtál – biztosítom. Nagyot sóhajt és megpróbál megint ellazulni.

-Itt hagylak, hogy meg mosakodhass, eleget áztál – állok fel újabb fél óra elteltével.

Kimegyek a nappaliba, leállítom a zenét és vissza rakom a kupac legaljára.

Ruki komásan érkezik meg.

-Azt hiszem nagyon álmos vagyok – ásít egy hatalmasat.

-Akkor sikerrel jártunk – bólintok – Jó pihenést – veszem a táskám és mennék.

-Remélem máskor is megismételjük – fogja meg a karom.

-Ha szeretnéd – bólintok.

-Köszönöm – nyom egy puszit az arcomra és már el is tűnt a hálószobájában.

Döbbenten állok még egy kicsit. Telefonom csörgése ránt vissza a valóságba.

-Igen? – veszem fel.

-Szia hallom Rukinál kötöttél ki – nevet bele a készülékbe Die.

-Most jövök el – csukom be magam mögött az ajtót – Egyébként honnan tudod?

-A drágaságom mondta – kuncog.

-Szóval még is csak sikerrel jártál?

-Még csak az életébe engedett be az ágyába nem – sóhajt halok majd egy kiáltást.

-Akkor nem is zavarok – bontom a vonalat. A hangokból ítélve egy vita előszelét hallhattam.

Rukival az ellazító fürdök lassan a minden napjaim részévé válnak. Volt hogy fel hívót menyek be a próbára, mert több ideig marad bent és ne lent keljen várnom. Persze a csapata nem nézte jó szemmel, hogy ott ülök keresztbe tett lábakkal és figyelem őket. Valószínűleg tudtak mindent mi történik Ruki körül. Mert igen is nyugodtabb kiegyensúlyozottabb lett

-Ruki hol a boróka? – szólok ki a konyhából.

-Öm… - be lép mellém – Azt hiszem itt – nyit ki egy szekrényt és ténylegesen ott vannak a fűszerek.

Na igen a vacsora készítés is hozzá tartozik a lazító fürdőhöz. Így telnek a napjaink és hiába próbálok kiszedni Kyoból valamit csak annyi sikerül, hogy kiakad, hogy nem tud mit kezdeni a félős kiskutyájával akiről kiderült, hogy rottweiler.

Ugyan Toshi és Kao összevesztek, de ez a kedvemen nem ront. Mert drága kis Chibink boldog. Nem tudom honnan szedem, de sugárzik, ugyan gondterhelt, de attól még boldog.

Újabb fárasztó nap, újabb próba.

Haza érkezésemkor Miyu-chan kitöröm örömmel üdvözöl. Jászunk egy kicsit és adok enni neki és mivel még van egy kis időm és kedvem is hát sétálok egyet.

Sajnos az nem volt bekalkulálva, hogy leszakad az ég.

Az ismerős utcára érkezve hirtelen ötlettől vezérelve becsöngetek az egyik házba. Na nem kell félni nem ment el az eszem. Ugyanis itt lakik Ruki.

-Mi v… Francba! Gyere be gyorsan – rángat be a küszöbön és kicsukja az esőt a széllel együtt.

-Ha lehet élnék a vendég szeretetteddel – nézek végig csöpögő mivoltomon.

-Menj gyorsan, tusolj le, mielőtt meg fázol – terel a fürdő felé.

A meleg víz ténylegesen jól esik most nem kéne egy megfázás. Lassan jönnek megint a koncertek sora.

-Köszönöm – biccentek felé miközben kilép a fürdőből.

-Sajnos csak kisebb ruháim vannak – int a már oda készített kupachoz.

Ledörgölök magamról miden vízcseppet és végre száraz ruhába bújok. Jaj de kellemes.

Ugyan kicsit kicsi a melegítő, de ha lejjebb tolom még így is kényelmes.

-Oh – nyögi Ruki mikor meg lát.

-Mi történt? – nézek magam köré. Majd hirtelen fel fogom, hogy engem néz. – Csak nem tetszik a látvány?

Reakciója tökéletes. Elpirul, mit pirul, vörösödik.

-Na hagyjuk – legyintek és levetődöm a kanapéra. Kényelmesen elhelyezkedem és már jön is a kellemes teázás némi film nézéssel.

-Ez remekül sikerült – ízlelgetem.

-Ma hogy mész haza?

-Szerintem nem áll el egy hamar.

-Akkor itt is maradhatsz! – és már rohan is, ágyneműt szed elő.

-Kösz.

Végre visszatér mellém. Jó ez a kis csend. Önkéntelenül kezdem el simogatnia kézfejét, ami mellettem pihen a kanapé fehér huzatán. Nem rántja el a kezét ez jó érzéssel önt el. Másik kezemmel az arcához érek, ő felnéz rám. Megigéz a tekintete, közelebb hajolok hozzá, alig pár centire megállva ajkaitól. Engedélyre várok, közelebb hajol össze érintve ajkainkat. Azt hiszem a csókot az édes bizonytalanság és harciassággal jellemezném. Egyszerre voltunk bizonytalanok, és küzdöttünk az irányításért, amiben Ruki maradt alul. Még éreztem a tea ízét a szájában, csaknem eszemet vesztettem a csókjától. Ez biztos énekesi jellemző lehet, mivel Kyo is pokoli jól tud csókolni. De itt most nem Kyo az, aki átöleli a nyakam, hanem Ruki, derekánál fogva húzom még közelebb magamhoz. Milyen törékenynek tűnik a teste, akár össze is roppanthatnám, ha akarnám, de nem fogom. Továbbra is magamhoz vonva dőltem hátra, húzva őt magamra. Döbbenten belenyög a csókba.

-Szerintem itt álljunk meg – pihegem elválva ajkaitól.

-Miért?

-Nem akarok olyat tenni, amit meg bánnánk később – simogatom meg az arcát. Csalódottan fekszik tovább rajtam. Ez nem jó megérezheti gerjedelmemet.

-Én nem bánnám meg – szusszan morcosan.

-Ha szeretnék valamit, akkor is több kellene egy csóknál – ellenkezem és fel ülök. Még nem ereszt befészkeli magát az ölembe.

-Ruki kérlek…

-Taka-chan – szól közbe.

-Tessék?

-Hívj Taka-channak – átkarolja a nyakam. – Uruha azzal szekált egész nap, hogy mióta nem ők hoznak haza, mintha meg nyugodtam volna. Erre én bolond meg említettem a lazító fürdőket. Rögtön azzal jöttek, hogy biztos a fenekem kell neked.

-Hm – elgondolkodom. – Igen a feneked tényleg formás – simítok végig az említett területen. Megremeg a karjaim közt – De hogy csak az kelljen az nem az én műfajom. Tudom mi sokak véleménye a bandáról, de hiába vagyunk nap mint nap együtt azért nem vettük fel egymás szokásait ugyan úgy külön egyéniségek vagyunk.

-Hát… - látom, hogy elbizonytalanodik.

-Én szeretek várni, míg a partneremtől érzelmeket is kapok, nem csak testet.

Döbbenten néz rám. Lassan kimászik az ölemből.

-Tényleg nem hasonlítasz Toshira – nyögi ki.

-Oh Toshira szeretnék a legkevésbé hasonlítani – kuncogok.

-Miért?

-Köszönöm kihagynám, hogy Kaoru minden este dühöngjön és rajtam töltse ki a feszültséget.

-Kaoru ennyire durva?

-Nem dehogy – legyintek – Csak vannak reggelek, mikor látom, hogy Toshi nem szívesen ül le.

Visszamélyedünk a tea kortyolgatásába. A filmnek vége, ideje aludni menni.

-Jó éjszakát – köszön el Ruki.

-Neked is – adok egy puszit a homlokára. Kicsit meg lepetten, és édesen elpirulva megy be a szobájába.

Nehezen jön álom a szememre.

Reggel Ruki mosolygós arcára ébredek.

-Édesen alszol – közli és átlejt a konyhába.

Reggeli közben nem igazán szólunk egymáshoz.

-Bevigyelek? – kérdi két korty kávé között.

-Köszönöm, ha lehet – bólintok.

-A tegnapi ruháid már meg száradtak.

-Remek a próbateremben, pedig át tudok öltözni. – gondolkodom hangosan.

Reggeli után, már mehetünk is.

Valamiért most zavar a csend. Nem említi a tegnap esti csókot olyan mintha meg se történt volna és csak álmodtam volna az egészet.

-Köszönöm, hogy befogadtál estére – köszönök el tőle a parkolóban.

-Nem volt probléma – legyint és megyünk a saját próbatermeink felé.