20. fejezet: Kai pov

Már alig várom, hogy Die haza jöjjön. Nem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni. De mikor még nem jártuk, akkor is ha napokig nem láttam, hiányzott.

Telefon hívásai mindig jobb kedvre derítenek. Nem hittem volna, hogy ennyire fog látszani rajtam… szörnyű, mennyire hangulatember lettem, persze ugyan úgy mosolygok és mindenkit próbálok jó kedvre deríteni, de nem mindig megy.

Reita a másik fele a dolognak. Egyik pillanatban még dúl-fúl, aztán lenyugszik és másnaposan jön be, de teljesen vidáman. Érthetetlen.

A koncert napán mindenki izgul. Reita meg kétszeresen.

Furcsa így látni, mintha az első fellépésünkre készülnénk, de nem, itt valami más motoszkál.

Másnap mikor Naohoz megyek Nibuért, észreveszem a kabátját. Nao persze kimagyarázza a dolgot, hogy nem is tudta, hogy van ilyen kabátja Reinek.

Csak rajtam nem lehet ki fogni. Ugyanis nem olyan régen Reita maga dicsekedet el ezzel a kabáttal, hogy maga terveztette, és egyedi. Ciki, de lebukott.

Nibut lerakom otthon, majd irány a munka.

A próbateremben már mindenki ott van Reitán kívül. Fél órával később ő is méltóztatik beérkezni. Természetesen az ominózus kabátban zuhan a kanapéra, magyarázkodik egy kicsit, hogy mért is késet. Na persze én meg most jöttem a falvédőről.

- Hosszú volt az éjszakád Rei-chan? – kérdezem egy sunyi mosollyal arcomon, amit szerencsére nem lát, mert épp a dobot igazgatom.

- Csak annyira, mint neked – morog vissza. Na persze, meg még mit nem.

- Képzeljétek jártam ma reggel Naonál, hogy Nibut haza vigyem. – Fent tartom a hangsúlyt, és meg várom a morgásokat, hogy figyelnek. – És egy nagyon érdekes dolgot láttam ott.

Erre már Reita is felkapja a fejét, és az ijedt, kikerekedett szeméért megérte szóba hozni a dolgot.

- Még is mit? Csaj volt nála? – kérdi Uruha, miközben gitárját hangolja.

A basszeros gyilkos pillantásától mentsen meg az ég Ruru! Ha szemmel ölni lehetne, biztos halott lenne a szőke ciklon.

- Neeeem – húzom el a kis szócskát. – Egy érdekes kabátot láttam talán hason… - ekkor egy kezet érzek a karomon, és egy erős rántással, máris a próbatermen kívül találom magam, velem szemben egy nagyon dühös Reita áll és néz.

- Ez mégis mire volt jó? – sziszegi dühösen.

Félelem nélkül nevetek, addig, míg egy ököl nem csapódik mellettem a falnak.

- Reita, nyugodj meg! – fogom meg a vállát és a szemébe nézek.

Döbbenet majd felismerés csillan benne.

- Látom már érted. Mégis mért akarod titkolni? – kérdezem csendesen.

- Mert nem akarom, hogy kombináljanak, még nem érzem késznek rá magam, még egy kicsit élvezni szeretném.

- Akkor nem szólok – mosolygok rá. Hálás pillant rám és elenged.

- Mégis jó volt az éjszakád – szúrok még oda.

- Igen jó volt – terül szét egy hatalmas vigyor a képén.

Visszamegyünk a terembe pár döbbent pillantás, vállat vonok Reita még ennyit se tesz csak vissza ül a kanapéra, és nagyot ásítva eldől rajta.

- Nem értem minek kellet be jönni koncert után – motyogja.

- Csak délutánra kellet jönni és te még így is késtél – dohog Ruki. Nos, igen kicsit morcos mióta nincs Shinya, hogy lenyugtassa. Furcsa, mert míg nem ismerték egymást pukkancs volt, most meg a lazító fürdőknek köszönhetően teljesen lenyugodott. De mióta nincs itthon Shinya, visszaváltozott azzá, aki volt. Die is rettentően hiányzik. Mondjuk én csak hangulatingadozós lettem, vagy mérhetetlenül boldog vagyok, vagy semmilyen hangulatom lesz. És akkor csak ülök és bámulok ki a fejemből.

Dieről jut eszembe, akkor ezt a titkot őrzi? Akkor talán nekem sem kellene kikotyognom… valószínűleg.

Nibu is egyre szomorúbb, bámulja az ajtót, de nem jön, akiket vár. Annyira sajnálom, és már a játék sem vonja el a figyelmét.

Diék ma érkeznek Tokyoba, ha mázlim van, akkor holnap akár még találkozni is tudunk.

Fáradtan ülök le a kanapéra, jócskán délutánba hajlik a nap. Ma csak délelőtt voltunk bent. Nem is tudom, minek járunk be fél napokra.

Gondolataimból kulcs zörgése majd Nibu rohanása ránt ki. A kutya felnyüszít, megint nem tudott megállni, de ezek után Die hangja tölti meg a teret. Pár pillanatig fel se fogom, hogy ő van a közelemben. Kicsit sokkosan emelkedem fel a kanapéról és megyek az előszobába.

- Die jól vagy? – érdeklődöm, közben felemelem a kölyköt és beviszem a nappaliba. Die követ és még káromkodik egy sort. Végig nézem, de semmi külső sérülésnek nincs nyoma, csontok sem törtek. Nibt elengedem, mire azonnal visszamegy az ajtóhoz, míg én sóhajtva leülök vendégem mellé a kanapéra. Átöleli a vállam, azonnal hozzá bújok. Hozzám jött, nem pedig haza ment, és ez annyira jól esik.

Nibut visszahívom a szobába, ne szedje szét a bejárati ajtót.

Megtudom, hogy Kyo kiakadt haza úton mert Niot majdnem elhagyták, és még volt némi gond a kis sráccal.

Nibu fejét simogatom és látom, hogy el is alszik mellettem. Már jócskán sötétedik, mire csengetnek.

Felkászálódok, és az ajtóban ott áll Kyo valamint Nio. Előbbi enyhén dúltan, míg utóbbi kicsit lehangoltan. De amint találkozik a két lélektárs azonnal felvillanyozódnak. Rég láttam Nibut ennyire örülni valaminek. Le sem lehet vakarni a gyerekről, élvezet nézni őket.

Bár örülök, hogy végre elviszi tőlem Kyo a kutyáját. Örültem, hogy itt van, nem voltam annyira magányos, mint Ruki, de mégiscsak…

Mondjuk, az éjszaka se úgy folytatódik, ahogy én azt elterveztem. Die nem támad le azonnal, hanem csak együtt alszunk. Mégis olyan jó újra hozzá bújni, érezni a teste melegét.

Fütyörészve megyek dolgozni, ami ritka esetek egyike, Die haza jött, és nekem semmilyen balesetem nem volt. Nem vágtam meg magam főzés közben, nem volt közúti balesetem, még majdnem sem. Szóval elkönyvelhetem ezt egy jó reggelnek.

Csak Ruki késik, de a szeme csillogásából látszik, hogy ő bizony nem hagyta Shinyát pihenni. Bár ez kérdéses ki nem hagyott kit. Az én reggelem is szép volt. Visszagondolva a zuhanyzásra enyhén el pirulok.

- Min jár az a kis fejed Kai-chan? – kérdi Reita szemtelen vigyorával képén.

- Semmi különösön – válaszolok egyszerűen.

Ezek után végig szívja a vérem, a kabátos eset miatt. Mivel túl jó a hangulatom, nem köpöm be.

- Mi van Kai nagyon szétszórt vagy, csak nem jó volt az estéd, és Die nem hagyott aludni? – kérdi egy kortynyi szünetben drága basszerosunk.

- Nem Reita… - sóhajtok le mondóan.

Hatalmas vigyorral az arcán néz végig rajtam, legyintek és folytatjuk. Következő lélegzetvételnél meg a ezt nyögi be.

- Akkor túlzottan kipihent vagy, mert már nem volt hozzád kedve? – Na ez már fáj, hogy lehet ilyen szemét? Ha ő így akkor én is! Nem hagyom ezt ennyiben.

Ruki szünetet rendel el, én meg a büfébe megyek le, de még az ajtóból visszaszólók.

- Látszik rajtad Rei-chan, hogy valaki minden este megrak – még mielőtt becsukom az ajtót, látom a többiek döbbent arcát, és egy „Kai, te…” felkiáltást Reitától miközben felpattan. Megérdemli, ha ő szekál engem, akkor én is szekálhatom.

A büfében eszem meg a szendvicsemet az egyik asztalnál, gyümölcslevemmel együtt, mikor fél pohár kávé landol az ingemen és egy süti a tálcámon.

- Mi a… Miyavi? – pillantok fel a székemnek közlekedőre.

- Jaj, bocsi Kai – szabadkozik.

- Semmi baj – terelem el magamról a kezét, és leveszem inkább az ingem. Még jó, hogy van alatta póló, arra legalább nem került az erős italból. A sütemény menthetetlen.

- Tényleg ne haragudj! – ül le mellém a székre.

- Semmi baj tényleg – mosolygok rá és magam mellé ejtem koszos felsőm – Majd otthon kimosom. Mi történt veled? – nézek végig rajta. – Nagyon nyúzott vagy – összegzem a látványt. Vörös szemek vagy alvás hiánytól vagy sírástól, utóbbi tipp a valószínűbb, mert enyhén fel is vannak dagadva.

- Lehet – sóhajtja és készül fel állni.

- Várj – fogom meg a vállánál fogva, és visszanyomom a székébe.

Elrohanok a pulthoz és veszek neki még egy sütit, általában attól felvidul. Olyan furcsa őt most nem bolondozni látni. Visszafelé menet figyelem, mintha nem is itt lenne.

- Tessék – teszem elé az édességet.

Döbbenten pislog, de azért neki kezd.

- Köszönöm – motyogja két falat között.

- Mond mi bánt? – kérdezek rá konkrétan.

- Hát… - kicsit elgondolkodik – Van egy kis problémám, amit nem tudok megoldani – feleli diplomatikusan.

- Szerelem? – az arcára van írva, hogy bele trafáltam.

- Hát… így is fogalmazhatunk, hogy szerelem, de inkább részemről van csak, a másik fél még csak nem is akar észrevenni.

- Tehát zenész – mosolyodom el. Egy tanulmány az arca, most minden érzelem kiül rá.

- Honnan...?

- Ha a rajongód lenne, vagy egyszerű ember, azt mondanám, nem lehet, hogy nem vesz észre – vonok vállat. – Így valószínűleg a szakmában dolgozik.

- Hát, igen, zenész, művész és még annyi mindenhez ért – álmodozva kezdi bámulni a következő falat süteményt.

-És mért nem lépsz te?

- Oh, már annyiszor léptem… - Meg vonja a vállát – Hiába.

- Na, nem lehet az olyan nehéz – veregetem vállon.

- Olyan könnyű mondani Kai – temeti arcát tenyerébe – De olyan nehéz meg tenni.

- Ne aggódj – mosolygok rá. – Meg aztán nem sokára jön egy PS buli. Csak zárt ajtók mögött. Szükség van a mindig vidám Miyavira – biztatom.

- Igyekszem – mosolyodik végre el.

Vállon veregetem, és visszamegyek gyakorolni.

Lassan mi is megyünk turnézni. Nehéz lesz itthon hagyni Die-t.

Otthon csend van, és értetlenül állok a nappaliban. A villanyt akartam fel kapcsolni, de gyertyák fogadtak.

- Szép estét! – köszön a hátam mögött Die mély hangja. Ahogy derekamra simítja tenyerét, az a fojtott vágy, ami ebben a mozdulatban van, meg borzongat.

- Neked is – suttogom. És bele simulok az ölelésbe. Hagyom, hogy elvegye a táskám, kivegye a kulcsokat a kezemből. És szépen lassan lehámozza rólam a ruhákat.

- Hová lett az inged? – kérdi kicsit döbbenten a kabátom után.

- Miyavi elöntött kávéval – motyogom, nem tudok teljesen a jelenre koncentrálni, ujjai megőrjítenek.

Kihámoz a ruháimból, és elterel a fürdőbe. Ott is gyertyák égnek, valahol andalító dallam csendül. Nem tudok tovább Miyavi és gondjaival foglalkozni, Die minden gondolatomat kitölti. Ahogy enyhén bőrkeményedéses keze végig simít oldalamon, hasamon, hátamon. Ahogy benedvesíti a szivacsot és… hogy kerültem a kádba?

Mindegy, mert jólesik feszült izmaimnak a kényeztetés.

Lehet elbóbiskoltam a mosdatás közben, mert a következőleg az ágyban térek magamhoz, és Die a combom csókolgatja.

- Végre magadhoz tértél – vigyorog fel rám és benyúl a törülközöm alá. Elvörösödöm, mikor érzékeny pontot érint, visszaejtem a párnára fejem és nyögök.

Mintha évek teltek volna el utolsó együtt töltött éjszakánk után. Egyre szaporábban kapkodom a levegőt és egyre kontrollálatlanabb a testem, minden érintésére válaszolok. Mikor szájába fogad olyan forróság önt el, alig kell pár kedveskedő mozdulat és nevét nyöszörögve elmegyek. Pihegve pillantok rá, újra mosoly játszik ajkain, és ahogy megnyalja nyelvével… Kikészít… azt hiszem ez az este is emlékezetes lesz,  akárcsak az első.

Fáradtan kelek ki az ágyból, Die még alszik. Persze, neki most pihenő idő van.

Készítek neki is reggelit, de muszáj mennem, mert nálunk nem állt meg az élet, csak mert haza jött a Dir en Grey. Bár valószínű, Ruki megint késni fog.

Nyakunkon a turné, de a főnökség úgy döntött, hogy most bizony még elmemenetel előtt buli lesz. Hát, jó képet vágunk hozzá és elmegyünk, aztán legfeljebb kevesebbet iszunk.

Bent a szokásos kép fogad, Reita a kanapén terpeszkedik, és gyilkos szemeket mereszt rám. Aoi és Uruha elvannak egymással. Ruki meg sehol.

- Jó reggelt – köszönök és megyek a dobjaimhoz.

Ruki késve érkezik.

- Kai, tegnap nem voltál valami fair játékos – mondja dorgálóan énekesünk, mire nagy szemeket meresztek.

- Miért is?

- Gyere, meg hívsz egy kávéra és elmondom. – Azzal felhúz dobjaim mögül, és egyszerűen kirángat a teremből.

- Most mi a baj? – kérdezem már az automatába dobálva az érméket.

- Reita totál kiakadt tegnap, mikor lementél ebédelni.

- Sajnálom, de kellet neki szekálnia – vonok vállat.

- Egyébként, tényleg tudod kivel van együtt? – kérdi immár más hangtónussal.

-Igen, tudom – felelem az igazságnak meg felelően, de többet nem akarok mondani neki. Így is ki fogja szedni belőlem. – De ha Reita nem akarja el mondai, akkor nem mondja, én meg nem fogok keverni. Mert nem is biztos.

Ezzel ott hagyom.

A mókuskerék forog tovább.

Die-vel kiélvezzünk minden pillanatot, amit együtt tölthetünk.